„Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli a múltját, nézd meg a temetőit!”
(gróf Széchenyi István)
A halálhoz és a temetéshez kapcsolódó szokások őrzik legszívósabban az elmúlt évszázadok gondolatvilágát és hagyományait szemben a mindennapi léthez tartozó rituálékkal, amelyek az életmód állandó és egyre gyorsabb változása miatt folyamatos átalakulásban, elmúlásban vannak. A temetők művészete, ezen belül a sírjelek világa sokkal lassabban változott az évszázadok során, az éppen aktuális divatirányzatok lassabban morzsolták/morzsolják fel a régi rendet. Érdekes módon a temetők soha nem a túlvilágra engednek bepillantást, hanem éppen ellenkezőleg: azt mutatják, hogy a sírjel állításának időpontjában élőknek milyen gondolataik és szokásaik voltak a túlvilággal kapcsolatban. Ez meg is magyarázza, hogy miért elengedhetetlenül fontos a magyar népi műveltség tanulmányozása során ezzel a területtel is foglalkoznunk.
A fejfák protestáns temetőinkben fellelhető, fából készült sírjelek, amelyeket a halott fejéhez állítanak – ez az elnevezésük általánosan elfogadott forrása. Mivel a Kárpát-medencében csak a magyarságra jellemző állításuk, hungarikumnak tekinthetők.
Nem csak múltunk, hanem jelenünk, azon belül identitásunk egy darabját is megőrizzük, ha megismerjük és tovább adjuk a fejfák történetét. Reméljük, hogy olvasóink között lesznek olyanok is, akiket éppen ez az írás győz majd meg arról, hogy érdemes megmenteni a faluja szélén megbúvó temető odvas fejfáit.
Régi hitvilágunk utolsó hírmondói
A fejfák eredetét a mai napig sem nem sikerült megnyugtató módon tisztázni. A fejfák kereszténység előtti származását valló nézet szerint olyan, archaikus jellegű sírjelekről van szó, amelyek eredetileg a földi életútját befejezett embert szimbolizálták. A kezdetben a halott képmását formázó szobrok a kereszténység felvételét követően az alatta nyugvó személy adatait tartalmazó emlékjellé váltak, vagyis a forma túlélte az egykori jelentést és új értelmet kapott.
Jelenleg nincs közvetlen bizonyíték arra nézve, hogy a pogány magyarság milyen sírjelet használt. Honfoglalóink temetőiben nem jellemzőek az egymásra temetések, tehát az egyes sírokat – ma már nem ismert módon – jelölniük kellett. Mivel ezekben a temetőkben eddig nem találtak konkrét sírjelölést, az az általánosan elterjedt vélemény, hogy a sírokat élő fával, kővel, esetleg – s erre ma is van példa belső-ázsiai lovasnomádok körében – valamilyen faragott oszloppal, cölöppel vagy karóval jelölték meg. Ezek a sírjelek aztán az idő múlásával elkorhadtak, s mára nem maradt belőlük semmi.
Kézai Simon krónikájában a magyarok egyik elődjének tartott Keve hun kapitányról azt írja, hogy egy csatát követően szkíta szokásoknak megfelelően temették el, amelynek során kőszobrot emeltek neki ünnepélyes keretek között. Ez a kőszobor hasonló lehetett a Kelet-európai-síkságon ma is tucatszámra álló kunbabákhoz, amelyeket a kutatók kun halotti szobroknak tartanak. A kunbabák vagy más néven kamennaja babák (kőbabák) nem közvetlenül a síron, hanem a sírhoz közeli áldozóhelyeken álltak, s az elhunyt elődök tiszteletére szolgáló őskultusz objektumai voltak. A családtagok az e világból eltávozott ősöknek az őket ábrázoló szobrok előtt mutattak be áldozatot, amely szokásnak a mohamedán hit átvétele vetett véget körükben.
A Képes Krónika elmondja, hogy I. András király testvére, az 1046-ban meghalt Levente nem élt katolikus életet. Taksony falvánál temették el pogány módra, ott ahol őse is nyugszik. A Taksony fejedelem és Levente herceg halála között eltelt hetvennégy év és vallási rendszerváltozás során tehát nem merült feledésbe a nyilvánvalóan pogány sír holléte. Ugyanez a helyzet a 907-ben elhunyt Árpád sírjával is: Anonymus szerint a magyarok megtérése után a sírra vagy mellé templomot emeltek. A fenti három példa a pogánykori uralkodó elit sírjelölési szokásába nyújt némi bepillantást, azonban nem csak a vezető réteg pogány sírhelyeiről vannak adataink!
Középkori okleveleink jelentős része különböző földterületek tulajdonjogának rögzítése végett íródott. A földterületek határait kijelölő objektumokat több esetben sír, pogány sír, bálvány, kőbálvány, kőasszony névvel illették az oklevelek írói. 20. században régészeink több, bálvánnyal jelölt és határjelként funkcionált dombban tártak fel honfoglalás kori temetőt. Fontos körülmény, hogy a keresztény elhunytakat megszentelt földbe, tehát a falvak központjában emelt templom köré kellett végső nyugalomra helyezni. A temetőket majd csak a 18. században költöztetik ki közegészségügyi okokból a települések szélére. Emellett feltűnő, hogy a latinul írt oklevelekben sok esetben a sír és bálvány szó nem latinul, hanem magyarul szerepel. Ez arra enged következtetni, hogy ezek olyan tereptárgyak voltak, amelyek jelentését nem tudták a keresztény latin terminológiával pontosan visszaadni, így inkább lefordítatlanul maradtak.
Ipolyi Arnold és Kandra Kabos, a 19. század nagy néprajzkutatói arra a következtetésre jutottak, hogy ezek a fentebb említett bálványok voltak azok a kövek, amelyeknél – valamint fák és források mellett – a pogány magyarok az ősök tisztelete jeléül áldozatot mutattak be. Szerintük ezek a szobrok valójában sírszobrok voltak. Nem mellékes megjegyezni, hogy bálvány szavunk az ótörök balbal szóból származik, ami sírszobrot vagy halotti szobrot jelent. Sír szavunk alán eredetű és eredetileg nem egyszerűen az elhantolás helyét jelentette, hanem azt az áldozati szent helyet, ahol az elhunyt őst tisztelték.
A Kelet-európai-síkságon az utóbbi évtizedekben kiásott kun áldozati helyeken számos fából készült kunbabát is feltártak, amelyek létezéséről azelőtt nem tudtak a régészek. Valószínű tehát, hogy a sírszobrok többsége eredetileg is fából készült, amelyekből azonban csak néhány darab maradt fenn napjainkig. Ezek a szobrok keletre néztek, mint ahogy a pogány magyar temetők halottjai is mindig a felkelő napba tekintettek. Biztosra vehető, hogy a kunokhoz hasonló kulturális közegből érkező honfoglaló magyarságnak is voltak nem csak kő, hanem fa bálványai is, sőt döntő többségüket fából kellett, hogy készítsék. Ezt bizonyítja Szent Adalbert legendája is, amelyben a keleti népek őskultuszát ellenséges szemmel néző író a következőket jegyzi fel Esztergomról a 997. év környékén: „Adalbert arra a helyre ment, amely egész Magyarországnak szék és fővárosa. Itt pedig egy nagyon becsült ydolum, azaz bálvány állt, amelyből gyakorta démonoknak szava szólalt. Amikor aztán ezt a bálványt mérhetetlen sokaság állta körül, a bálvány papjainak szeme láttára felgyújtotta azt.”
A fentiektől nyilván nem függetlenül, Magyarországról eddig nem került elő pogány kő vagy fa sírszobor, de nyelvi bizonyíték van egykori létezésükre. A ma ismert adatok alapján – a kunok és jászok lakta vidéken – ismeretes volt a kunkép és jászkép kifejezés bizonyos szobrok megnevezésére. Pesty Frigyes történész ezt írja a kunképről a 19. században: „Kun-kép: Domb az Izsákról Orgoványra vivő kocsi úton, – nevét vette egy fa szoborról, mellyen 60–70 évvel ezelőtt egy meglehetős csínnal faragott süveges és huszár ruhába öltözött kun félközépig volt vésve arccal Orgovány felé mint jog birtok felé fordulva.” A másik adat Jászfényszaru község leírásánál szól egy Csány község irányába néző szoborról, amelynek jászkép volt a neve.
Ezekhez, a főleg fából készült sírszobrokhoz, bálványokhoz lehettek hasonlók pogány őseink sírjelei, velük állhattak bizonyos fokú formai és tartalmi rokonságban. A bálványok – a hozzájuk fűződő őskultusz egyházi tiltásával – jelentésüket fokozatosan elvesztették, de sírjelelő funkciójuk megmaradhatott, s ebbéli mivoltukban megélhették a reformáció eljövetelét is. Kós Károly szintén azon véleményének adott hangot, hogy a bálvány megnevezés temetőinkből feltehetően egyházi tiltás miatt szorult ki, s a fejfa eredeti tartalmát vesztett sírjelként élt tovább. Ahogy fokozatosan kiveszett a halott képmásának visszaadására való törekvés, úgy alakultak ki a különféle elvontabb faragási változatok, s vált egyre felismerhetetlenebbé az egykori emberi alak. Érdekes mellékszál, hogy olyan világi területen, ahol nem ütköztek ideológiai tiltásba, jobban megmaradhattak a bálványok, elnevezésükkel együtt. A magyar nyelvterület számos pontján ma is kapubálványnak, bálványfának nevezik a kapufélfákat. Ezek a bálványok egykor a magánterület határát őrző szellemeket jelképezték. Faragásuk a fejfákhoz hasonló és stilizált emberformájuk ma is egyértelmű.
Habár a Kelet-európai-síkság török népei és kőbabái mind térben, mind pedig időben közelebb állnak a magyar fejfákhoz, számos kutató az északabbra lakó finnugor népek hitvilágát is bevonta eredetük kutatásába. A finnugor népeknél a halotti bálvány megfaragása általános szokás volt. A bálványt a testtől szabadult léleknek faragták, hogy legyen evilági porhüvelye, legyen miben megpihennie bolyongása idején, és ne árthasson másoknak. Otthon tartották a háznál, asztalhoz ültették. Ilyetén használata segített a szeretett személy halálának feldolgozásában is. Fél-egy vagy akár három év után, amikor felfogásuk szerint a halott teste a sír mélyén felbomlott, úgy képzelték, hogy a lélek is átköltözött már a másvilágra, ahonnan nincs visszatérés. Nem kellett tehát tőle tovább tartani, s így a mai gyászidő ősének letelte után a halotti bálványt kivitték a temetőbe, a sírra állították, vagy az ősök ligetében helyezték el. A szent ligetekben idővel az egész család elhunytjai felsorakoztak bálvány formájában, melyek mérete összefüggésben állt az elhaltak nemével és életkorával. Tehát a fejfák távoli, finnugor eredetét vallók szerint is az elhunytat ábrázoló szobrokból alakultak ki igencsak hosszú úton a magyar temetők fejfái.
A protestáns eredet kérdése
A kutatók másik része szerint fejfákat Magyarországon csak a reformáció elterjedése óta állítanak, előtte nem léteztek. A protestáns felekezetűek e vélemény szerint a katolikusoktól való elkülönülésüket a sírjelölési mód különbözőségével is kifejezésre akarták juttatni. Ebbéli szándékukban a török hódítók nem akadályozták őket, sőt szerintük a fejfák egyes szimbólumai, mint például a tulipán, maguktól a törököktől került a magyar népművészet s ezáltal a fejfák motívumkincsébe.
Álláspontjuk egyik érve az, hogy a népművészeti alkotások formavilágát és motívumkincsét bajosan lehet a kereszténység előtti korig visszavezetni, a másik pedig, hogy a fejfákról a reformációt megelőző időkből nem történik említés.
Közép-Európában a kereszténység felvételét követő, de még a reformációt megelőző évszázadokban a római katolikus temetőkben az egyszerű sírokat nem jelölték kereszttel. A nemesek és papok kő emléktábláit kezdetben a templomon belül, később a külső falban alakították ki. Szabadon álló sírkövekről csak a nagyobb városi temetők esetében van adatunk, nem korábban a 15. századnál. A keresztény falusi köznép reformáció előtti sírjeleiről hallgatnak a krónikák. A sírjeleikről semmiféle adatunk nincsen, legfeljebb egy-két boszorkányperben van halvány utalás a sírra ültetett élő fára. Van olyan vélemény, amely szerint maga a sírra ültetett élő fa, amelynek ágain a halott lelke madár képében megpihen, a fejfák távoli kezdőpontja.
Az egyszerű halandók nagy részének sírja tehát jelöletlen volt. Ezt bizonyítják középkori városképek, amelyeknek temetőt ábrázoló részein egyedi sírjelként semmit, esetleg követ láthatunk, keresztet biztos nem. A Szent Galleni kolostor 9. századi alaprajzán például a temetőben csak egy központi kereszt látható, az egyes sírokat téglalappal jelölték.
Nem valószínű, hogy a 16-17. században a puritánságot hirdető protestáns hitszónokok, akik oly gyakran vádolták bálványimádással a katolikusokat, támogatták vagy akár megtűrték volna egy olyan új típusú, faragott sírjel használatát, amely ráadásul emberi alakot szimbolizál.
Különböző tárgyaknak, így a fejfáknak is az emberi testrészekkel való azonosítása archaikus jellegű, általános emberi vonás. Fentebb említettük már, hogy a halálhoz és temetkezéshez kapcsolódó szokások szívósak és csak lassan változnak. A fejfaállítás szokása tehát nem egy új találmány volt a reformátusok részéről, hanem egy már meglévő hagyomány élt tovább és virágzott fel immár református köntösben a 18-19. században. Ez a sírjelölési hagyomány azonban jelentésében nem, hanem csak formájában emlékeztetett az évszázadokkal korábbi állapotokra. Köztudottan pogány tartalmú jelkép ugyanis bajosan maradhatott volna meg akármely keresztény felekezet temetőjében.
Az nézet tehát, amely szerint temetőinkben a reformátusok állították az első fejfákat a katolikusoktól való különbözőség demonstrálására, nem bizonyított. A dolgok fordítva is történhettek: a sírkeresztek nem megfogyatkoztak, hanem éppen ellenkezőleg, megszaporodtak a hagyományos fejfák mellett az ellenreformáció idejében. Ezt valószínűsíti a Pázmány Péter által 1625-ben írt Esztergomi rituálé is, amely előírja, hogy minden katolikus halott fejéhez állítsanak keresztet. Ez a rendelkezés nem született volna meg, ha azelőtt is általánosan elterjedt szokás lett volna a sírkeresztek állítása.
A fejfák alakja és díszítése természetesen már nem volt ugyanaz a reformáció idején, mint ötszáz évvel korábban. Nem is lehetett, hiszen éppen az egyházi tiltások idézték elő a fejfák eredeti jelentésének elfelejtését, s ezáltal a formák stilizálódását és egyre elvontabbá válását. A török hódoltság viszontagságai után a békésebb korokban szárba szökkenő népművészet újabb és újabb formákat, díszítési módokat fedezett fel és alkalmazott, amelyek természetesen a fejfákon is megjelentek.
A legelső ismert fejfa az 1661-ben elhunyt Barcsay Ákos erdélyi fejedelem emlékét őrizte. A vélhetően többször újrafaragott sírjelről azonban csak egy 1904-es fénykép tanúskodik, így csak valószínűsíteni tudjuk, hogy az eredeti is ugyanúgy nézett ki. A fejfa szó első, dokumentált lejegyzése 1678-ból származik: „feje felett való fa” néven említik az erdélyi Nyárádszeredából. 1739-ben „fejéhez való fa”, 1760-ban „főtől való fa” néven bukkan fel. E néven történő korábbi említésük hiánya azonban nem zárja ki meglétüket, elég, ha csak a fentebb idézett, Árpád-kori oklevelekben felbukkanó bálvány vagy sír szavakra gondolnunk. A fejfát egyes vidékeken gombfának (Erdély), gombosfának (Dél-Alföld), sökfának (Őrség) vagy szobornak (Kórógy falu) is nevezik, míg a Somogy megyei Nagybajomban érdekes módon fondor a neve.
Ha szerényebb mértékben, de a katolikus temetőkben is fennmaradt az ősi emberábrázolás maradványa. László Gyula A honfoglaló magyarság élete című könyvében megemlíti, hogy a katolikus temetőkben a sírkeresztek „borítódeszkájára kifaragták a halott nemét és korát jelző fejet.”
Az 1960-as években a Kisalföld katolikus temetőiben több, antropomorf, azaz emberi formajegyet magán hordozó sírkeresztet fedeztek fel. Az ilyen kereszteknek a népnyelv szerint a fejfákhoz hasonlóan feje, nyaka, melle, dereka, lába van. Vízszintes szárukat, vagyis a karokat a függőleges felső végétől, tehát a fejtől eltérő módon faragták meg. Egy egyszerű kereszt esetében ennek semmi értelme nincsen. Timaffy László (1916-2002) néprajzkutatót nem hagyta nyugodni a kérdés, vajon ezek a jellegzetességek valóban emberi formára utalnak vagy a népi barokknak a temetőinkben alkalmazott formajegyeiről van-e szó csupán. 24 temető sok ezer sírját vizsgálta meg. Miután összevetette e kereszteket ugyanezen temetők barokk faragásaival, megállapította, hogy a barokk keresztfák motívumai mindig megtalálhatók a barokk sírköveken. Ezeket a díszítőelemeket ugyanis városi eredetű barokk sírkövek honosították meg temetőinkben. Ellenben a „kontyos fejű”, tehát női halottat és a „csúcsos fejű”, vagyis férfi halottat jelző fakeresztek motívumait hiába kereste a barokk sírköveken. Ezek tehát függetlenek tőlük, s népünk korábbi hagyományaiban gyökereznek. A kisalföldi katolikusok tehát keresztet tűztek ugyan sírjaikra, de a keresztfába belefaragták a maguk ősi bálványformáit. Nem csak a protestáns temetők fejfái tehát, hanem a sírkeresztek antropomorf csoportja is megőrizték az ősi hagyományt!
A fejfák típusai
A fejfáknak az idők során számos helyi változata alakult ki. Nemcsak különböző régióknak, hanem azokon belül az egyes településeknek is lehetett egyedi fejfa típusa. A gazdag formai és díszítésbeli különbségek ellenére a fejfáknak három fő csoportját különböztetjük meg.
Az első csoportot fatönkös fejfák jelentik. Jellemzőjük, hogy egy nézetre készültek, oldal és hátlapjuk tagolatlan, azaz megmunkálatlan marad. Csak az elülső és a fejrészt faragják. Ebbe a csoportba tartoznak pl. a Tiszántúl északi részére jellemző, ún. csónakos fejfák. Ez az elnevezés abból az 1930-as években tett megfigyelésből ered, hogy ha az ilyen fejfákat elfektetik, alakjuk csónak formát mutat. A halottakat pedig – már a finnugor kor óta – az élőktől vízzel elválasztott temetőbe csónakkal vitték, vagy csónakban temették el. Ez a magyarázat azonban ellentétes azzal a néprajztudományban általánosan elfogadott véleménnyel, mely szerint a legutóbbi évszázadok etnográfiai jelenségeit nem lehet azonosnak tekinteni több ezer évvel korábbi hagyományokkal. A fentieken túl megjegyzendő, hogy még a csónakos eredet hívei is elismerik: ezeknek a fejfáknak a faragásai az emberi arc markáns jegyeit jelenítik meg, ezzel pedig ismét a sírszobrokhoz jutunk.
Második az oszlopos fejfák csoportja. Ezek nem egy nézetre szántak, tehát mind a négy oldaluk egyaránt faragott. Az oszlopos fejfákon belül külön csoportot képeznek az Észak-Magyarországon honos oszlopos-rovásos, a dél-alföldi és erdélyi gombosfák vagy gombfák és az őrségi sökfák.
A fatönkös és oszlopos fejfák túlnyomó része antropomorf fejfa. Az ilyen fejfák eredetileg az alattuk fekvő személy képmását jelenítették meg. Ennek számos bizonyítéka van, bár első ránézésre a stilizált formák miatt csak nehezen vehető észre. Az ilyen fejfának lehet feje, homloka, szemöldöke, szája, bajusza, nyaka, válla, törzse, szíve, köldöke, lába, dereka, sőt még lapockája is. Ezen megnevezések egy része – mint ahogy a kisalföldi példákból is láttuk – az antropomorf sírkereszteknél is megvolt.
Vannak kontyos és süveges fejű, felül előre vagy hátrafelé csapott végű fejfák, többek között ezek jelezték az elhunyt nemét. Házaspár sírjánál a magasabb és vaskosabb fejfa mindig a férfit, az alacsonyabb és vékonyabb a feleséget jelképezte. Gyerekeknek kisebb, öregeknek nagyobb fejfa járt. Már a gomb- vagy gombosfa elnevezés is a fejre, mint emberi testrészre utal. Később a tartalom elhalványodásával a gomb helyett sokszor tulipánt, csillagot vagy akár madár formát faragtak. A sökfa szó a süvegre, azaz fejfedőre utal. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a fejfa vagy süvegfa elnevezés az emberi fej megjelenítésére utal, nem pedig arra, hogy a halott fejéhez állították. Nem minden antropomorf fejfa vonultatja fel a testrészek gazdag tárházát: a békési vagy kunszentmiklósi fejfák például csak egy stilizált fej, nyak és váll résszel utalnak eredetükre, a csónak alakú fejfákon pedig csak az arcot hangsúlyozták. Ugyanezeket a megnevezéseket a korábban említett kapubálványoknál szintén megtaláljuk.
A fejfák harmadik csoportjába a táblás fejfák tartoznak. Az idegen eredetű epitáfium szóval is jelölt táblás fejfa tulajdonképpen egy egyszerű faoszlop, amelyre ráerősítenek egy deszkából készült táblácskát az elhunyt nevével és adataival. Az epitáfiumok a legegyszerűbb fejfák, a művészi értékű faragásnak esetükben kevés szerep jut, inkább a kőtábla formáját próbálják fa hordozón megjeleníteni. Ennek ellenére még a fejfás táblák között is felbukkannak az emberi alakra utaló példányok.
Bizonyára feltűnhetett az olvasó számára, hogy a fejfák ismertetése során eddig egyetlen egyszer sem olvashattuk a kopjafa megnevezést. Fontos a fejfa és kopjafa fogalmát külön választani, ugyanis a kettő nem ugyanazt jelenti.
A kopjafa eredetileg az elhunyt harcos sírhantba szúrt lándzsájának díszes fa tartója volt. A lándzsa eltűntével ebből a tartóból alakult ki a magas, karcsú, dúsan faragott kopjafa, mint a fafaragó művészet egyik csúcsterméke. Kopjafát csak harcosok, hősi halottak kaptak, míg fejfa mindenkinek járt. A kopjafa szó sírjel értelemben a népnyelvben nem volt használatos. Míg a fejfa helyi jellegzetességekkel bíró, speciális népművészeti faragvány, a kopjafa nem helyi specifikum, hanem népi iparművészeti alkotás. Az utóbbi évtizedekben számos magyar településen állított kopjafák különböző típusú és származási helyű faragványok díszítő elmeit ötvözik, s közkedvelt elemei a népi irányvonalat kidomborítani szándékozó köztéri műalkotásoknak vagy éppen síremlékeknek. A köznyelv ezért – tévesen – kopjafának nevez minden, fából készült, de nem kereszt alakú sírjelet.
A fejfákon eredetileg nem volt felirat. Nem csak amiatt, mert esetleg kevesen tudtak írni-olvasni, hanem mert a fejfák mérete, formája, díszítése, színezése felirat nélkül is tájékoztatta az akkor még avatott szemlélőket az elhunyt neméről, életkoráról és a családi állapotáról. A sírok a legutóbbi időkig bokrokba csoportosultak, azaz a család tagjai egymás közelébe temetkeztek, nem pedig sorban, mint a modern temetőkben, így betűk nélkül is lehetséges volt az elhunyt ember beazonosítása.
Valaha a színeknek is szerepük volt. Bár tájegységenként változhatott, de általában világoskék fejfa fiatal fiúnak, fehér lánynak, sötétkék vagy szürke felnőttnek, fekete öregnek, vörös pedig erőszakos halált halt személynek a sírján állhatott. Ma már csak egy-két helyen, például az erdélyi Apáca temetőjében látható festett fejfa. Az itt-ott még fellelhető fekete színű fejfákat már inkább a tartósítás miatt perzselték meg, ott ahol nem szurokkal végezték a tartósítását. Régen bizonyos vidékeken a fejfát tyúk vagy borjúmájjal kevert színezőanyaggal festették be. Egyes vélemények szerint a máj használata a bálvány „etetésének” kései maradványa, míg mások szerint a májjal csak növelték a felvitt festék tartósságát.
A fejfákon megjelenő síkbeli díszítmények megegyeznek a népművészet egyéb területein alkalmazott motívumokkal. A körzővel szerkesztett rozetta ősi, gonoszűző szimbólum.A növényi díszítő elemként használt ősi életfa szimbólumot fokozatosan felváltották a tulipánok és leveles-virágos árak, majd a 19. század elejétől a szomorúfűz lépett a helyükbe
A halott neve és adatai mellett gyakran feltűnő ABFRA nem más, mint a reformátusok körében használt, „A Boldog Feltámadás Reménye Alatt” sírfelirat rövidítése.
A fejfákon megjelenő faragott és vésett szimbólumokat ma már csak díszként, cifraságként könyveli el nemcsak a temetőbe látogató rokon, hanem a fejf faragók többsége is, jelentésük réges-régen elfelejtődött.
A fejfák mellett a hagyományos sír tartozékai voltak a lábfák is. Manapság már csak elvétve, félreeső temetőkben még láthatunk olyan sírokat, amelyek végéből kettő, ritkábban három vagy négy farúd áll ki. A lábfák azok a koporsóvivő rudak, amelyeket temetés után a sírhant végébe állítottak, hazavinni ugyanis „nem volt szerencsés” azokat. Valaha a fejfákhoz hasonlóan a lábfákat is díszesen faragták, később sima rudakká egyszerűsödtek. Kevés vidéken hagyták benne a sírban, mert akadályozták a temetőcsőszt a kaszálásban, manapság pedig már nincs is rájuk szükség, mert a halottat nem a rokonok, barátok viszik ki a sírhoz, hanem a halottszállító autó.
A fejfakészítés mestersége
A fejfa kifaragására a temetés miatt általában nem sok idő állt rendelkezésre. Alapanyaga kezdetben tölgy, esetleg cserfa, az Alföldön akácfa volt. Előrelátó öregek már idejében kivágták a megfelelő fát és évekig szárították, hogy később ne hasadjon majd meg. Kezdetben egy rokon, később falusi mester, főleg asztalos, bognár, ács vagy mindenhez értő barkács végezte a faragást. Pénzt nem volt ildomos elfogadni e munkáért. A megrendelő még életében ledolgozta vagy nem pénzbeli szívességgel váltotta meg a fejfafaragás árát. Mivel egy faluban vagy kistérségben sokszor csak egy mester foglalkozott fejfa faragással, a vidékre jellemző formakincset az ő személyes stílusa is alakította, létrehozva ezáltal egyedi, adott személyhez köthető variációkat is.
A fejfa kialakítása a kéreg fejszével történő lehántásával kezdődött. Ezt követően bárdolták, azaz szekercével vagy bárddal simították, finomították; majd gyalulták, fűrészelték. Mindezek után vésővel, vonókéssel kifaragták a mintákat, motívumokat és a ceruzával már felrajzolt feliratot. Legvégül festették, majd a fejfa tövét szurokkal vagy perzseléssel tartósították. Egyes helyeken (pl.: Nagykunság), hogy az esőtől óvják, a fejfák fej részét bádoggal vonták be, amely nem túl esztétikus, de praktikus megoldás. Ezen felül a fejfát homlokkal kissé előre buktatva is beáshatták a sírhantba, ez is az esővíz gyors elvezetését szolgálta. Ma már csak a faragást végzik kéziszerszámmal, vésővel, a többi munkafázist gépek segítik. Az alapanyagul szolgáló keményfának és a tartósításnak köszönhetően a fejfák 80-100 évig, tehát három generációnyi ideig is dacoltak az elmúlással. Pont addig, amíg a leszármazottak emlékezetében élt a halott emléke. Ma már csak néhány fejfafaragó él és dolgozik Magyarországon, de állításuk szerint bárki beletanul ebbe a munkába, ha a szükség úgy hozza.
A fejfaállítás hagyománya napjainkban
A fejfák virágkora az első világháborúig tartott. Az 1867-es kiegyezést követő gazdasági fellendüléssel párhuzamosan a népművészet soha nem látott módon felvirágzott. Az első világháború ember- és anyagi vesztesége azonban lezárta ezt a korszakot, a második világháborút követően pedig a népélet elszürkülésével és az uniformizált életmód terjedésével temetőink is jellegtelenné váltak: a fejfák előbb leegyszerűsödtek, formakincsük elszegényedett, majd szép lassan el is tűntek/tűnnek a legtöbb temetőből. A 20. század első felében-közepén több tanulmány és ismertető jelent meg az akkor még tömegesen álló fejfák gazdag formavilágáról és díszítőmotívumairól. Napjainkban a hajdanvolt gazdagságnak már csak minimálisra redukálódott maradványai láthatók egyes temetőkben. Mind minőségben, mind mennyiségben nagyot esett tehát a fejfaállomány színvonala az utolsó száz esztendőben.
A fogyatkozás szerencsére nem minden tájegységünkön ölt egyformán drámai mértéket, így van még mit tanulmányozniuk a jelenkor kutatóinak is. Ha viszont nem cselekszünk, a nem túl távoli jövőben eljöhet az a nap, amikor már csak fényképeken láthatunk fejfákat. A legkevesebb és egyben leggyengébb minőségben kivitelezett fejfa a Dunántúlon található. A református Ormánság és Sárköz temetőiben a fejfák utolsó hírmondói napjainkban korhadnak el vagy végzik tűzifaként. Igaz, ezek a darabok már nem is emlékeztetnek arra a gazdagságra, amelyet Malonyai Dezső és Zentai János munkájában leírt. Dunántúli viszonylatban üdítő kivételt képez az Őrség néhány falvának, különösen Márokföldnek sökfás temetője. A fejfák itteni megmaradása az idegenforgalomnak köszönhető. Konzerválás és karbantartás nélkül azonban egy-két évtized múlva már nem fognak sökfát találni az erre látogatók.
A Dunától kelet felé haladva egyre több fejfás temetőt találunk. Különös hangulatú Kunszentmiklós régi, Felszegi temetője, amelyben még tucat számra állnak egyszerű vonalvezetésű, szoborszerű fejfák, bár újakat már itt sem állítanak.
A legnagyobb számban és legjobb állapotban az Észak-Alföldön, valamint Gömör és Abaúj vidékén találunk fejfákat. Az ország északkeleti részén élő reformátusok láthatóan nagyobb becsben tartják a fejfákat, mint a nyugati országrészben. A fejfák megmentése iránt is jobbára az itteni közösségek tettek/tesznek erőfeszítéseket. Az apró gömöri faluban, Keleméren például már évtizedekkel ezelőtt összeszedte és a református templomban állította ki a környékre jellemző fejfákat egy helybéli lelkes lokálpatrióta. Ez az eset is azt mutatja, hogy akár egy ember is sokat tehet az ügyért. Néhány faluval arrébb, Tornakápolnán a temetőben próbálják megtartani a fejfákat. „Fogadj örökbe egy fejfát!” címszóval programot indítottak, amelynek lényege, hogy az örökbe fogadó magánszemély vagy szervezet állja egy adott fejfa újrafaragásának és eredeti helyén történő felállításának költségét. Hajdúnánáson a tájház udvarán mutatják be a temetőből kiszorult fejfákat.
Még ma is van néhány szerencsés temető, amelyet eddig jobbára elkerült a rosszul értelmezett modernizáció, azaz nem cserélték le a fejfákat beton síremlékekre. Szatmárcsekén az egész temető fejfás jellegét őrzik, míg Hajdúböszörményben a temetőn belül fejfás parcellát alakítottak ki, amelyben nem csak a régi fejfákat nem lehet kiszedni, hanem az új sírok fölé is csak ilyen sírjelek kerülhetnek. Az ilyen temetők nem csak a hagyományt és a hitet őrzik, hanem örökségturisztikai szempontból is jelentősek. Sajnos nem minden település ismeri fel az ebben rejlő lehetőségeket.
A trianoni határokon kívül rekedt, általunk meglátogatott fejfás temetők állapota szintén különböző. A kelet-felvidéki Sáros, Gömör, Abaúj és Zemplén megye fejfáinak valószínűleg mi vagyunk az utolsó krónikásai. Nagyon kevés maradt meg belőlük és azok is rossz állapotban vannak. Újakat már nem állítanak.
Keletre haladva, a kárpátaljai Visken ma is találunk hagyományos stílusú, de újonnan készült fejfákat. Erdélyben, a Szilágyság, Kalotaszeg és Székelyföld falvaiban ma is számos fejfát találunk még, bár állításuk és megbecsülésük ezeken a vidékeken sem általános.
Hogy mi lesz a fejfák sorsa tehát, csak a helyi közösségeken és rajtunk múlik. Az egyes fejfák megmenthetőek, a még meglévő fejfás temetők hagyományos hangulata megőrizhető, csak tenni kell érte. A fejfáknak nem csak a múzeumokban van a helye, hanem a több évszázados hagyományt követve a sírkertekben is. Mindenki tegye meg ezért a tőle telhetőt, hogy temetőink őrizzék hagyományos képüket és ne váljanak túlvilági lakótelepekké!